Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: Együtt írtátok az első regényeteket, a Lesz majd mindent, de közösen dolgoztok a drámákon, az esszéken, a meséken, a novellákon is. Ha megkérdezném, hogyan definiálnátok az ihletet, akkor mindketten ugyanazt válaszolnátok?
Kovács Dominik: Valószínűleg nem mondanánk teljesen ugyanazt, de abban biztos vagyok, hogy az ihlet fogalmára Viktor sem a szó közkeletű értelmében gondol. Van egy olyan általánosan képviselt nézet, miszerint az ihlet egy szikra, egy pillanat, amely inspirálja a szerzőt, előhívja az alkotókedvet, adott esetben témát szolgáltat. Ez kétségtelen része a mi ihlet-definíciónknak is, de alapvetően egy jóval hosszabb folyamatként gondolunk rá.
Kovács Viktor: A kezdeti ihletettség külön-külön zajlik bennünk, még ha egy jelenség meg is érint bennünket, nyilván nem teljesen ugyanazt gondoljuk róla az első pillanatban. A hétköznapi cselekvéseink során találkozunk olyan képekkel, jelenségekkel, személyekkel és mondatokkal, amelyek benyomást ébresztenek bennünk, elindítják egy történet létrehozásának az igényét. A benyomások persze mindig összefüggnek a személyes érzelmeinkkel, ezek nem is mindig az épp aktuális élethelyzethez kötődő érzelmeink, hanem lehet, hogy ilyenkor valamiféle múltbeli dolog idéződik fel.
Kovács Dominik: Ez egy furcsa kettős állapot: egyszerre érezzük az érzést, és meg is figyeljük, sőt, ha meg tudjuk fogalmazni, sokszor el is mondjuk egymásnak.
Kovács Viktor: Egy rövid példa erre: az egyik első publikációnkat, a 2013-as Zöldcsend-lány című mesenovellát a nagymamánk emlékére írtuk, aki másfél évvel korábban halt meg. A gyász, a veszteség szomorúsága, a hiányérzet természetesen 2013-ban is bennünk élt (ahogyan a mai napig él), de másképp, mint a közvetlen gyásztapasztalat során. Másfél év elteltével lettek csak hozzá szavaink, mondataink.
Kovács Dominik: A kettőnk gondolkodásának különbségei nemhogy akadályoznák, inkább elősegítik az ihletettséget. Bennem legalábbis mindig él egy kíváncsiság a közös tapasztalatainkkal kapcsolatban. Vajon mit gondolhat erről Viktor? És fordítva is inspiráló a dolog: ha kimondja például, hogy „januári hideg”, én ezt a januári hideget elhelyezem a saját tapasztalatrendszeremben, ami az együttes élet, a mindig megosztott élmények miatt mégis közös tapasztalatrendszer. Ilyenkor pontosan tudom, hogy ő melyik év januárjának hidegére gondol, melyik időszak az, amit általában emlegetni szokott, s hogy ezt a hideget az érzések szintjén mi különbözteti meg a decemberitől vagy a februáritól.
Kovács Viktor: A benyomásokat aztán a jegyzetelés, vázlatolás követi. Az ihlet folyamatának két nagy szakaszát különböztetjük meg: előbb az inspiráló élménytől egy történet vázlatáig jutunk el. Majd következik a kisszerkezeti működés, amely a cselekmény apróbb elágazásait, a mondatszerkesztést, a drámaírás esetében a dialógusokat befolyásolja. Például a Lesz majd minden anekdotikus kitérőit is mindig ez a mikroszintű ihlet hozta létre. Mindkét esetben egyszerre van szükség a tudatosságra és az ösztönösségre. Ez a készenléti állapot az írás, az ihlet maga. Az olvasás, illetve a másféle művészeti tapasztalatok bizonyára segítenek az ihletettségben. Gyerekkorunktól kezdve közeli viszonyban voltunk a mesével: legyen szó a környezetünk, a család és a falu legendáriumáról, vagy Grimm, Andersen és a görög mitológia történeteiről.
Ágoston Enikő Anna: A Lesz majd mindenben egy kifejezetten karakteres, egységes hangon szólal meg a narráció, de megalapozott háttértudásra lehetett szükség a regényvilág felépítéséhez és áttekintéséhez, az ahhoz illő, legmegfelelőbb formai megoldások megtalálásához. Nemcsak a hang homogenitásához vagy a szereplők nagyívű sorsfonódásainak áttekintéséhez kellett fokozott figyelem, hanem a 18–19. századi életmód megjelenítéséhez is alapos ismeretekre lehetett szükségetek. Izgalmas, hogy különálló ihletekből írtátok a regényt, de mégsem válik darabossá semmilyen szempontból. Technikailag hogy egységesítettétek az ihleteket?
Kovács Dominik: A regény nyelvéhez, elbeszélési módjához van egy személyes kötődésünk, ez tulajdonképpen a bennünk megképződő változata a dél-mezőföldi tájnyelvnek. Otthon, egymás közt mi is gyakran így beszélünk, alkalmazunk jó néhány fordulatot, ami a Lesz majd mindenben is megjelenik.
Kovács Viktor: Nem tudtunk és nem is akartunk kívülállóként viszonyulni sem a nyelvhez, sem a regény közegéhez. Az ösztönünkre hallgattunk, s követtük azt, amilyen tónusban és szóhasználattal megszólalt bennünk a történet. A múlt századokat, a néprajzi értelemben letűnőnek számító életformát pedig a már említett családi legendárium segített felidézni. A családunkban, rokonságunkban nagy szerepet játszott a rugalmas és könnyed történetmesélés, amely nem kívánt különös alkalmakat, helyzeteket, nem volt patetikus és feleslegesen tekintélytisztelő. Az idősebb családtagjaink a hétköznapok részeként hivatkoztak az általunk sosem ismert ük- és szépszülőkre, vagy a még korábbi generációkra. Mindenkinek volt közülük egy-egy ismertetőjegye, attribútuma: tudtuk, ki volt jó kereskedő, kinek volt száznál több nótája, ki olvasott éjszakánként Dumas- meg Gárdonyi Géza-regényeket. Velünk élt ez a közeg, vagyishogy bennünk élt, az emlékezőkben, tehát nem volt nehéz háttérül hívni az általunk kitalált történethez, lélektani motivációkhoz. A Dél-Mezőföld néprajza, a nagyszüleink cecei gazdaságában látott termelési módok sokat segítettek a Lesz majd minden tárgyi környezetének megteremtésében. Ha a regény cselekményének idején használatos módszerek és eljárások, a kézi aratás, a dinnyefészkelés vagy a masinázás kérdésében elbizonytalanodtunk, a nagyapánkat kérdezgettük, aki a gyermek- és fiatalkorából még emlékezett ezekre a folyamatokra.
Ágoston Enikő Anna: Gyakran meséltek arról, hogy aktív diskurzusban írjátok a szövegeiteket. Különbözőek az ihleteitek, de közös, egyedibb, sokkal meghatározottabb fogalmi nyelvet használtok egymás között, mint amilyet az általános kommunikációban használnak egymás között az emberek. Konkrétan tudjátok, mire gondol a másik, akárcsak érzetek szintjén is. Ez segíthet egységes útra terelni az ihleteket. Ezt a fajta fogalmi kommunikációt köztetek hogyan alakítják a közös élmények és az olvasmányok? Mennyire tudtok beilleszteni a diskurzusotokba egy tapasztalatot, amely csak az egyikőtöké?
Kovács Dominik: Általában ugyanazokat a könyveket olvassuk, de nem teljesen egy időben. A mi viszonyunkban „körbejárnak” a szövegek, ha az egyikünk végez valamivel, rögtön továbbadja a másikunknak. Aztán egymás közt nagyon sokat beszélgetünk róluk. Érdekes, hogy miképp kapcsolódnak össze az olvasmányélmények az ihlettel. Azt semmiképpen sem mondanám, hogy tudatosan tanulnánk belőlük. Sosem csináltunk olyat, hogy egy másik szerző munkájában megismert elbeszélői fogás alapján dolgozzunk a magunk szövegén. Ugyanakkor nemegyszer előfordult, hogy egy alkotói dilemma, vívódás közepette megerősített bennünket egy bizonyos regény, előadás vagy film. Erre egy példa: a Jégtorta című 2016-os darabunkat a megírás előtt csaknem egy éven keresztül terveztük, rengeteg ötletelés, vita előzte meg a konkrét írói folyamatot. A történet mellékalakjai a Banga testvérek, akik a főszereplő, Saci szomszédjában élnek, és mindig akkor jelennek meg, ha a nő éppen az érzelmei mélypontján van. A testvérek dramaturgiai lehetősége, a párhuzamosság, a szerepkettőzés vonzott bennünket (valószínűleg a mi párbeszédben való létezésünkből kifolyólag), ugyanakkor nem tudtuk, hogy a cselekmény szempontjából indokolt-e az ehhez való ragaszkodásunk, nem volna-e egyszerűbb összegyúrni őket egy személyiséggé.
Kovács Viktor: Akkoriban olvastuk Goethe Wilhelm Meister tanulóévei című regényét, amelynek a középpontjában egy színtársulat működése áll. A teátrum Shakespeare Hamletjét akarja bemutatni, de azzal szembesülnek, hogy nincs elég színészük hozzá, nem kiosztható a darab. Akkor a társulat vezetője azt tanácsolja a dramaturg Wilhelmnek, hogy vonja össze a két áruló barát, Rosencrantz és Guildenstern szerepét. Mit felel erre Wilhelm? „Ami ez a két ember, s amit tesznek, azt nem lehet eggyel kifejezni.”
Kovács Dominik: És ennek tudatában − noha az írói készségeinket természetesen sosem mernénk Shakespeare-éhez hasonlítani − már volt elég indokunk arra, hogy két Banga testvér legyen a Jégtortában. Azóta is fontosnak tartjuk, hogy az ihlet részévé váló ösztönösséget érvényesítsük, a szerepkettőzés dolgába például ne akarjunk utólag beleszólni.
Ágoston Enikő Anna: Vannak bizonyos elemek a szövegeitekben, amelyek tág, talán meghatározhatatlan kiterjedésű szemantikai teret mozgatnak. Ilyenek a Lesz majd minden mesei elemei, ahol a líraiság irányába csúszik a befogadás, a fogalmak sokkal nyitottabbá válnak a regény többi nyelvi egységéhez képest. Az ilyen típusú nyitottságot talán még nehezebb megosztani, egységesíteni a közös munkában. Lehet, hogy a közös fogalmi nyelvetek is felbomlik az ilyen esetekben. Ilyenkor a nem tudatos munka valamilyen szintje lép működésbe? Ezt a folyamatot hogy lehet közössé tenni?
Kovács Dominik: Őszintén szólva nem tudjuk. Az elbeszélés mesei-lírai részletei, amelyek elviekben a leginkább igényelnék az egymástól való elfüggetlenedést, nagyon is közösek, mondhatjuk, hogy ezeknek a megírását élveztük a legjobban. Talán amiatt is van ez így, mert ilyenkor még az öncélúságot is megengedhetjük magunknak, nem sokat foglalkozunk legalábbis az értelmezési hálóval, azzal, hogy a mesei képek, anekdotikus kitérők másokban milyen jelentéseket hívnak elő.
Kovács Viktor: Egymás előtt sosem kell azt részleteznünk, hogy a mesében, a mese tömörítése által mit akarunk elmondani. Nem kell utalnunk a belső motívumokra, a referenciákra. A formára, a kifejezendő belső kulturális tartalmakra vonatkozó emlékelőhívások sem jellemzőek annyira, ezeket általában az íráson kívüli párbeszédeinkben vitatjuk meg, és mire az alkotás folyamata elkezdődik, egyértelműek a számunkra.
Kovács Dominik: A legnagyobb tudatosság talán a napirend és az egész gyakorlati megszervezésekor jellemez bennünket. Fontos, hogy reggel időben ott üljünk az asztalnál, s mindig a szemünk előtt lebeg egy cél, hogy meddig akarunk aznap eljutni. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem, de az önfegyelemre való törekvés általában hasznosnak bizonyul. Ebben nyilvánvalóan az is segít bennünket, hogy egymásért is felelősséget vállalunk, nemcsak magunkkal foglalkozhatunk, a másikra is tekintettel kell lennünk.
Ágoston Enikő Anna: Talán a színház kitágítja a közös munka kereteit, mert miután megírtátok ketten a darabot, a szövegnek értelmező, alkotó párbeszédbe kell kerülni a színésszel és mindenki mással, aki a darabon dolgozik. Szerintetek ilyenkor hol van az ihlet és hogyan vált formát?
Kovács Dominik: Számunkra mindig az újdonság erejével hat, ha látjuk, hogy egy próbafolyamat vagy akár az előadás során hogyan kapnak formát az általunk megírt szerepek. Ez egyfelől inspiráló, motiváló mindig, másfelől pedig stresszel is bennünket, gyakran gondolunk arra az általunk írt darab előadása közben, hogy mit kellett volna másképp írnunk, hogy volna gördülékenyebb a dramaturgia.
Kovács Viktor: Ilyenkor gyakran az a kérdés is felmerül: hogyan tovább, mi a következő lépés? Nemegyszer egy korábbi darab újranézése vagy átgondolása ad inspirációt az éppen írandó szöveghez. A színészek alakításai és a rendezői értelmezés szintén sokat tanít nekünk, akkor is, ha a képiség, a színészi akció szintjén végül teljesen más valósul meg, mint ami a gondolataink közt előzetesen szerepelt. Tulajdonképpen ez a legizgalmasabb a színházi írásban: hogy a saját szövegvilágunkkal párhuzamosan létrejön egy másik valóság, egy másik értelmezés. Minél inkább „idegen” a rendezés, annál tanulságosabb a számunkra a tapasztalat.
Kovács Dominik: Mindig tudatosítanunk kell magunkban, hogy a dráma és az előadás fogalmai még csak nem is szinonim jelentésűek egymással. Hogy az utóbbi létrejöjjön, rengeteg ember összpontosítására van szükség, amelyben csak egy összetevő a szövegkönyv.
Ágoston Enikő Anna: A Lesz majd minden a folyamatos anyagi gyarapítási vágyra, annak megvalósulásra és az ebből fakadó emberi kapcsolatokban megmutatkozó veszteség újra és újra ismétlődő sortörténeteire épül. Szerintetek az ihlet és a regényetekben megjelenített gyarapítási vágy között észlelhető valamiféle hasonlóság? Hogy lehet elkerülni, hogy az ihlet folyamatai ne emésszenek fel valami mást egy alkotó életében?
Kovács Dominik: A kettő valószínűleg szoros kapcsolatban áll egymással, elvégre a Lesz majd minden szereplője is folyamatosan ötleteken töri a fejét: mi az az életforma, újféle termelési mód, amelynek a segítségével a kor szigorú és hierarchikus társadalmában előrébb tudnak jutni. Ez sokszor merész, sőt kegyetlen tettekre készteti őket, s ahogy említed, a legtöbbször a szereplők körüli emberi kapcsolatok látják kárát a folyamatos törekvésnek.
Kovács Viktor: Ugyanakkor a történetet áthatja a regényhelyszínül szolgáló falu ősanyjának, nemes Aradi Erzsébet Gizellának a szellemisége, aki akkor boldog, ha az utódai a versengés közepette is testvérei maradnak egymásnak, képesek az összetartásra, a megbocsátásra. Így a személyközi viszonyok szintjén is értelmezhető talán, hogy „lesz majd minden”, egy elrontott kapcsolat is újrakezdhető. A főszereplő, Balogh Simon rengeteg hibát vét, de kétségtelen erénye, hogy gyerekkorától kezdve dolgozik a saját személyiségén, fejleszti a teherbírását, van önfegyelme, a kudarcai részben a kor sajátosságaiból származnak. A fegyelmezettség, az elszántság, illetve a másokra odafigyelés szintézise alighanem Simon fiában, Gyuriban teljesedik ki, aki az egyik legifjabb generáció tagjaként kerül a legközelebb az égetthalmi ősanya természetéhez. Ha lehet ilyesmiről beszélni, talán ő az a regénybeli szereplő, aki példa lehet arra, hogyan lehet a kérdésben említett problémát megoldani.
Ágoston Enikő Anna: Mit tanácsolnátok azoknak, akik össze szeretnék hangolni az ihletüket a közös alkotásban, de nincs köztük olyan szoros kapcsolat, mint köztetek?
Kovács Dominik: Kulcs lehet a beszélgetés, az egymás előtti őszinteség.
Kovács Viktor: Fontos, hogy beszéljenek az ízlés- és a véleménykülönbségekről, merjenek egymással vitatkozni, és adott esetben engedjék meggyőzni magukat. Így tud kialakulni egy egységes terv, egy olyan koncepció, amellyel mindkét fél egyetért.
A köztudatban élő ihlet fogalom többnyire még mindig a romantikából vagy az ókorból ismert jelentéseket mozgatja meg, miközben már a késő modern alkotók is sok tekintetben újradefiniálták azt. Ágoston Enikő Anna irodalomtudományi PhD-kutatásában arra vállalkozik, hogy megértse a késő modern lírai ihlet jelentését és poétikai működését. Ez az öt éve tartó munka alapozta meg az Ihletforrás projekt elindítását, melynek része a Mi az ihlet? című interjúsorozat. A projekt célja, hogy alkotókkal és kutatókkal közösen korszerűsítsék a fogalmat, és ezzel érthetőbbé és elérhetőbbé tegyék az ihletet. Az Alföld felületén és az Ihletforrás YouTube-csatornán követhető a folyamatosan frissülő beszélgetéssorozat.
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
Hozzászólások